Novella - A szél lánya

Hideg, novemberi este volt. Épp ebben a pillanatban kapcsoltak fel az utcalámpák, sárgás fénybe vonva az utcát. Egy lélek sem volt kint ilyen időben, zuhogó esőben. De egy fiú mégis kint ázott az esőben. Pont kívül esett a halvány fénykörön, ahogy ült ott egyedül, gondolataival. Egy épület oldalának támaszkodott. Nem törődött a vízzel, ami a hátán folyt végig, nem törődött a sötét ablaküvegek mögüli furcsa, vizsgáló pillantásokkal. Fejében ezernyi zavaros gondolat kavargott. Alig figyelt fel az egyre közeledő léptek hangjára. Volt valami megnyugtató ebben a hangban, tudni, hogy nem volt egyedül. A lépések tulajdonosa megállt a fiú mellett, ráemelte sötét szempillákkal keretezett szemét. A színét nem lehetett volna megállapítani. Szerinte fényben kék árnyalatok keveréke alkotta, félhomályban viszont ezüstös fényben tündökölt. A fiú felnézett az ő sötét szemeivel, és kellemesen vette észre, hogy gondolatai már nem a késő délutáni eseményeken jártak, hanem az ismeretlen lány gyönyörű pillantásával teltek meg. A fiú tekintete tele volt fájdalommal, csalódottsággal, de a lány érdeklődést is megfigyelt benne. Az ismeretlen szó nélkül leült mellé nem törődve azzal, hogy vizes, netalán sáros lesz a palaszürke farmernadrágja. A fiú némán hálát mondott neki, hogy nem faggatta, hanem a most már jóleső csenddel tisztította ki a gondolatait. Mikor már elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy megszólítsa az idegent, elfordította a fejét, és meglepődve vette észre, hogy a lánynak patakokban folyik le a könny és az eső az arcán. Ránézett mandulavágású szemeivel, ami most a fehér ártatlan, tisztaságot mutató színével büszkélkedett. A fiú megszólalt volna, ám a lány szavak nélkül elnémította hangszálait. Váratlanul felpattant, és gyors tempóban sétálva otthagyta a fiút az újra zavarosan kavargó gondolataival. Hirtelen ötlettől vezérelve a távozó ismeretlen után kiáltott.

- Várj! Mondd meg a neved! Kérlek.

Az utolsó szót halkan suttogta az egyre erősödő szélbe, már azt hitte, hogy a lány meg sem hallotta kérését. Legnagyobb meglepetésére azonban lelki támogatója a halk, csalódott szóra megtorpant és a fiú felé fordult.

- Eria. Eria, a szél gyermeke. Eria, a láthatatlan. Én vagyok a lány az esőben.

A magát láthatatlannak nevező lány visszafordult, ám előtte még egy halvány mosolyt küldött a fiúnak.

- Látlak még? Találkozhatunk valahol? – kérdezte a fiú elhalóan. A szép szemű lány hozzáállását látva nem reménykedett. Igaza is lett.

- Nem valószínű. Én nem itt élek. Nem is szabadott volna találkoznunk. Engem ezért otthon megbüntetnek. De én úgy érzem, hogy nem csak magamnak segítettem ezzel, hanem neked is. Tehát megérte. Viszont még lenne egy kérésem – tette hozzá Eria ismét a fiú szemébe nézve.

- Mondd csak, bármit megteszek azért, hogy újra láthassalak! – a fiú, bár nem értette a lány történetét, de a szél gyermekével eltöltött idő után mintha újjá született volna. Vágyott Eria történetére, érdekelte mit akarhat kérni. Izgalommal várta a lány válaszát.

- Felejts el, kérlek.

Ezek után újra elindult nem figyelve a mögötte álló fiú könnyekkel borított arcára. A szíve neki is megszakadt, de érezte, tudta, hogy neki most már mennie kell. Hívta egy ősi erő, újra és újra elszakítva a friss, de annál erősebb kötelékeit. Ezen a gondolatmeneten végigszaladt, és a fiú fájdalommal teli tekintetétől kísérve őszi falevelekké válva elfújta a szél.