Sétálni az erdőben - mi ebben a veszélyes? A válaszod nagy
valószínűséggel „semmi" volt. Így van ez egy normális világban,
aminek normális keretei vannak. Na, az én világom nem ilyen...
Fák között lépkedek. Nézem a leveleken átszűrődő napfényt,
hallgatom a lábam alatt ropogó avart. Ősz közepe van, se hűvös nincs, se meleg.
Örülök neki. Elgondolkodva sétálok tovább. Észreveszek egy világító foltot a
bokrok takarásában. Kíváncsian közelebb megyek, érdekel a fény forrása. Odaérve
egy nagyobb gombakört pillantok meg, a gombák világítanak. Érzem, valami erő
hív, engedelmeskednem kell neki. Húz a boszorkánykör felé, nem tudok
ellenállni. Belelépek a gombakörbe, elvakít a hirtelen jött fény. Szédülni
kezdek, a szél belekap a rózsaszín ruhámba, fehér kardigánomba. Lábam alól
kicsúszik a talaj, úgy érzem, repülök. Nem sokáig tart ez az állapot, lábbal
érkezek egy terem kőpadlójára. Ismeretlen színek, fények kavalkádja. Lehunyom
szemem, visszaszerzem egyensúlyomat, új erővel nézek a terem közepén álló
hatalmas kristályra. Körülnézni sincs időm, ismét érzem az ismeretlen eredetű
erőt. Lépkedek a terem ékessége felé, a fénye egyre erősebb, ám most már nem
merem becsukni a szemem. Kinyúlik a kezem a kristály felé, alig vagyok
tudatában annak, amit csinálok. Mikor végre hozzáérhetnék, egy éles hang hasít
a csendbe.
- Hé, te! Mit csinálsz?!
Kiszakít a transzból, ösztönösen odafordítom fejemet. Egy
magas lány áll ott, fekete haja közül elő-előbukkan fekete rókafüle. Egy
kalitkát tart a kezében, az aranyszínű rúdon egy kis kék lángcsóva
"ül". A tűz vége a tenyerén ég, villámló szemekkel néz rám. Egy
számomra érthetetlen nyelven kiabál, hangja néha meg-megremeg. Idegesnek látszik.
Kivágódik az ajtó, egy vörös hajú, barna szemű fiú lép be.
Bőre színe hasonlít egy szerecsen hercegére. Dárdát és pajzsot tart a kezében,
mindkettőbe egy-egy arany csillag van belegravírozva. Se szó, se beszéd
megragadja a karomat, és elkezd kifelé vonszolni a teremből. Ellenkezni
próbálok, de még erősebben szorítja a felkaromat. Katonásan, érzelemmentes
arccal vezet sok-sok helyiségen keresztül. Megfigyelni is alig van időm, csak a
színkavalkád jut el az agyamig. A fejemben milliónyi gondolat kavarog, nehezen
fogom fel a mostani helyzetemet. Egy teljesen ismeretlen helyre kerültem, ahol
egy lelket sem ismerek, és valószínűleg most visznek le valami börtönbe. Szép
kilátások, mondhatom. Bár az tény, hogy szerintük valami illegális behatoló
vagyok, de azért megengedhették volna, hogy elmagyarázzam azt, hogy mi történt.
Egyáltalán mi ez a hely? Semmiképpen sem hasonlít a saját világomra. Biztos
vagyok benne, hogy nem véletlenül kerültem ide. De erre még semmilyen utalást
nem találtam eddig.
A fiú egy hatalmas csigalépcsőn húz le, majdnem megbotlok
egy fokban. A fogvatartóm végre megszólal, ha nem is olyan bőbeszédűen, mint
ahogy várom.
- Ha te leesni, Jamon nem kapni el téged.
Ezt a mondatot többször átrágom, mire végre-valahára
rájövök, hogy mit jelent. A srácot Jamonnak hívják, és azt közölte velem az
imént, hogy őt nem érdekli, ha én itt most lezuhanok...
Milyen kedves.
A lépcső aljánál egy hatalmas csarnok áll, ami
elhanyagoltnak látszik. A plafont tartó oszlopok közül kettő eldőlt, a
repedések közül zöld növények kandikálnak ki. Azt is észreveszem, hogy a fal
egykor díszesen volt festve, de a mostani állapotában nem mondanám szépnek. A
vakolat több helyen hiányzik, és egy penészfoltot is látok, ha nem csal a
szemem. Egy kisebb ajtóhoz vonszol, most már feladom a küzdelmet. A rózsaszín
ruhám sok része piszkos, és nem kevés helyen el is szakadt. Újabb, ezúttal
kisebb csigalépcsőhöz érkezünk, kezd fájni a lábam. A fiú még mindig embertelen
erővel szorongatja a karom, biztosan lesz egy-két véraláfutás a helyén. Az
aljához érve egy földalatti tó fogad, fölötte két emberméretű ketrec lóg. Jamon
belelök az egyikbe, majd bezárja a kalitka ajtaját. Hiába kérlelem, nem enged
ki. Döngő léptekkel megy ki a barlangból, hamarosan már nem hallom, hogy merre
jár. Egyedül maradok, csak a kalickám láncának csikorgása, és a fájó lábaim
emlékeztetnek arra, hogy ez nem egy álom. Lerogyok a vas padlóra, számolom a
másodperceket. Pár óra alatt elfáradok, lefekszek a hideg cella aljára.
Összegömbölyödve elalszok.
Álmodok. A nyugtató sötétség ölel körül lágyan, más nem
zavarja meg a fekete víztükröt. Közelebb lépve meglátom a tükörképemet.
Rózsaszín hajam szétterül a vállamon, egy fehér ruhában állok a parton.
Valósággal ragyogok. Fújni kezd a szél, bele-bele kap a fák levelébe.
Fokozatosan felsejlik előttem a táj, a csillagos ég és a tó tükre. Újra
belenézek a vízbe, de most nem a saját arcom néz vissza rám. Először a
nagyszüleim, majd a szüleim is megjelennek, azután a barátaim. Amikor ők
eltűnnek, akkor egy ismeretlen nő néz velem farkasszemet. Kifejezéstelen a
tekintete, de mintha jót szórakozna rajtam. A haja a szivárvány színeiben
csillog, felemeli a kezét, kinyúl értem. Mintha csak egy láthatatlan akadály
lenne a víz, áttöri a karja, megfogja a vállam, a mélybe ránt.
Izzadságban úszva ébredek fel, lihegek, alig kapok levegőt.
Nekitámasztom a forró homlokomat a most áldásos vasnak, várom, hogy lenyugodjon
a szívverésem. Pár percig így pihenek lehunyt szemmel, majd egy másik ember
levegővételére figyelek fel. Kíváncsian nézek az idegen felé, de nem Jamont, és
nem is a rókalányt látom. Egy maszkos ember áll a barlang bejáratánál, a testét
egy fekete bőrből készült ruha takarja el teljesen. Csak a testalkatáról tudom,
hogy az illető férfi, vagy esetleg fiú, más nem utal rá. A maszk mögül egy
piros szempár néz az én lila szemeimbe. Megmukkanni sem merek, levegőt is alig
veszek. Lassan lépked felém, én ugyanilyen tempóban araszolok a ketrec hátulja
felé. Elővesz egy kulcsot, beledugja a zárba és óvatosan elfordítja. A kalitkám
ajtaja egy halk kattanással kinyílik, az ismeretlen kinyújtja a kezét azzal a
szándékkal, hogy engem kisegítsen a börtönömből. Elfogadom a segítő kezet,
kihúz a partra. Most veszem észre, hogy a ketrec alatt zöld színű víz
hullámzik, és hogy a megmentőmnek milyen erős a keze. Elmormognék egy
köszönömöt, de az idegen egy fejrázással elnémít. Elindulok a lépcső felé, de
még egyszer hátranézek, hátha látom a Maszkos Férfi arcát. Meglepődve
konstallálom, hogy se híre, se hamva a jótevőmnek. Még pár pillanatig állok,
majd továbbmegyek egyenesen fel a csigalépcsőn. Nem nézek semerre, ügyelek,
hogy ne csapjak zajt. Felérek a sokajtós terembe, de váratlanul lépéseket
hallok. Gondolkodás nélkül bebújok egy nagyobb oszlop mögé, onnan lesek ki. Egy
magas, izmos férfi lép elő az egyik teremből. Kreol bőre erősen elüt fehér
hajától, arany szemei nyugodtan csillognak. Sebesen haladva indul tovább egy
folyosó felé. Megnyugszok, kilépek a takarásból. Most merre tovább?
Kiválasztok egy szimpatikusnak tűnő ajtót, halkan belépek
rajta. Egy éléskamrába jutok. Egy tárolóban méz, kenyér és víz van, az asztalon
egy fél kenyér árválkodik. Megkordul a gyomrom. Ezelőtt észre sem vettem, hogy
ennyire éhes vagyok. Lassan nyúlok a cipó után, már majdnem megérintem, amikor
egy másik kéz elkapja a csuklómat. Majdnem felsikoltok a meglepődéstől, de
aztán észbe kapok. Én itt most inkognitóban járok, és nem szeretném, ha megint
tömlöcbe zárnának. Úgyhogy néma maradok, és felöltöm a legártatlanabb arcomat.
A fiú, akinek hosszú kék haja, és tengerzöld szemei vannak, felvonja a
szemöldökét, és rám vigyorog.
- Nocsak, nocsak... Valaki lopni akart az élelmiszerből.
Noha teljesen igaza van, én mégis megpróbálom menteni a
menthetetlent.
- Én... Én nem akartam elvenni, csak...
Kiver a víz, olyan ideges vagyok, mint még soha.
Az itt található történet ChiNoMiko és a BeeMoov tulajdona.
Amit én írok/írtam, annak nagy része a képzeletem szüleménye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése