Vélemény - Valentin nap, és más egyebek

Valentin nap... Nem sorolom a kedvenceim közé.
Nem értem, miért kell megünnepelni egy napot külön a szerelemre, illetve szeretetre. Sokan csak ezen az egy napon adnak ajándékot szeretteiknek, máskor meg rájuk sem bagóznak... Tisztelet a kivételnek!
Személy szerint én nem veszem be az ünnepeim közé, mivel a lényege körülbelül annyi, mint amennyit az év bármely napján megtehetsz. Szeretni, és viszontszeretni. És szörnyű dolog látni, hogy mindenki nyalja-falja egymást, te meg csak ülsz egy padon, és a telefonodat bámulod a virtuális kiscicádat etetve. Ugye, milyen jól hangzik?
Plusz egész nap álmosollyal közlekedsz, és csak nézed, nézed a sok-sok embert, akik mind boldogabbak nálad. Az ilyen ünnepeknél kerülnek elő a negatív gondolatok.
És ejtsünk szót a karácsonyról is! Szinte már görcsösen készülünk arra, hogy mit is vegyünk ennek, mit annak... És elfelejtjük a valódi lényegét. Tudom, ez így egy icipicit (na jó, nem csak kicsit) nyálasan hangzik, de mind tudjuk, hogy ez száz százalékig így van. Mindenki elvárja, hogy boldog legyél, és te ezt is mutatod a világnak. Hogy benned nem dúlnak az érzelmek, nem harcol egymással minden gondolatod, hogy nem érzel űrt a bensődben.
Lezárásként írok egy elmés kis poént: Ha jobb adni, mit kapni, akkor miért nem azt kérdezik meg tőlem, hogy mit adtam karácsonyra?

Elbűvölő - Eldarya fanfiction (Bővülő)

Sétálni az erdőben - mi ebben a veszélyes? A válaszod nagy valószínűséggel „semmi" volt. Így van ez egy normális világban, aminek normális keretei vannak. Na, az én világom nem ilyen...

Fák között lépkedek. Nézem a leveleken átszűrődő napfényt, hallgatom a lábam alatt ropogó avart. Ősz közepe van, se hűvös nincs, se meleg. Örülök neki. Elgondolkodva sétálok tovább. Észreveszek egy világító foltot a bokrok takarásában. Kíváncsian közelebb megyek, érdekel a fény forrása. Odaérve egy nagyobb gombakört pillantok meg, a gombák világítanak. Érzem, valami erő hív, engedelmeskednem kell neki. Húz a boszorkánykör felé, nem tudok ellenállni. Belelépek a gombakörbe, elvakít a hirtelen jött fény. Szédülni kezdek, a szél belekap a rózsaszín ruhámba, fehér kardigánomba. Lábam alól kicsúszik a talaj, úgy érzem, repülök. Nem sokáig tart ez az állapot, lábbal érkezek egy terem kőpadlójára. Ismeretlen színek, fények kavalkádja. Lehunyom szemem, visszaszerzem egyensúlyomat, új erővel nézek a terem közepén álló hatalmas kristályra. Körülnézni sincs időm, ismét érzem az ismeretlen eredetű erőt. Lépkedek a terem ékessége felé, a fénye egyre erősebb, ám most már nem merem becsukni a szemem. Kinyúlik a kezem a kristály felé, alig vagyok tudatában annak, amit csinálok. Mikor végre hozzáérhetnék, egy éles hang hasít a csendbe.

- Hé, te! Mit csinálsz?!

Kiszakít a transzból, ösztönösen odafordítom fejemet. Egy magas lány áll ott, fekete haja közül elő-előbukkan fekete rókafüle. Egy kalitkát tart a kezében, az aranyszínű rúdon egy kis kék lángcsóva "ül". A tűz vége a tenyerén ég, villámló szemekkel néz rám. Egy számomra érthetetlen nyelven kiabál, hangja néha meg-megremeg. Idegesnek látszik.

Kivágódik az ajtó, egy vörös hajú, barna szemű fiú lép be. Bőre színe hasonlít egy szerecsen hercegére. Dárdát és pajzsot tart a kezében, mindkettőbe egy-egy arany csillag van belegravírozva. Se szó, se beszéd megragadja a karomat, és elkezd kifelé vonszolni a teremből. Ellenkezni próbálok, de még erősebben szorítja a felkaromat. Katonásan, érzelemmentes arccal vezet sok-sok helyiségen keresztül. Megfigyelni is alig van időm, csak a színkavalkád jut el az agyamig. A fejemben milliónyi gondolat kavarog, nehezen fogom fel a mostani helyzetemet. Egy teljesen ismeretlen helyre kerültem, ahol egy lelket sem ismerek, és valószínűleg most visznek le valami börtönbe. Szép kilátások, mondhatom. Bár az tény, hogy szerintük valami illegális behatoló vagyok, de azért megengedhették volna, hogy elmagyarázzam azt, hogy mi történt. Egyáltalán mi ez a hely? Semmiképpen sem hasonlít a saját világomra. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül kerültem ide. De erre még semmilyen utalást nem találtam eddig.

A fiú egy hatalmas csigalépcsőn húz le, majdnem megbotlok egy fokban. A fogvatartóm végre megszólal, ha nem is olyan bőbeszédűen, mint ahogy várom.

- Ha te leesni, Jamon nem kapni el téged.

Ezt a mondatot többször átrágom, mire végre-valahára rájövök, hogy mit jelent. A srácot Jamonnak hívják, és azt közölte velem az imént, hogy őt nem érdekli, ha én itt most lezuhanok...

Milyen kedves.

A lépcső aljánál egy hatalmas csarnok áll, ami elhanyagoltnak látszik. A plafont tartó oszlopok közül kettő eldőlt, a repedések közül zöld növények kandikálnak ki. Azt is észreveszem, hogy a fal egykor díszesen volt festve, de a mostani állapotában nem mondanám szépnek. A vakolat több helyen hiányzik, és egy penészfoltot is látok, ha nem csal a szemem. Egy kisebb ajtóhoz vonszol, most már feladom a küzdelmet. A rózsaszín ruhám sok része piszkos, és nem kevés helyen el is szakadt. Újabb, ezúttal kisebb csigalépcsőhöz érkezünk, kezd fájni a lábam. A fiú még mindig embertelen erővel szorongatja a karom, biztosan lesz egy-két véraláfutás a helyén. Az aljához érve egy földalatti tó fogad, fölötte két emberméretű ketrec lóg. Jamon belelök az egyikbe, majd bezárja a kalitka ajtaját. Hiába kérlelem, nem enged ki. Döngő léptekkel megy ki a barlangból, hamarosan már nem hallom, hogy merre jár. Egyedül maradok, csak a kalickám láncának csikorgása, és a fájó lábaim emlékeztetnek arra, hogy ez nem egy álom. Lerogyok a vas padlóra, számolom a másodperceket. Pár óra alatt elfáradok, lefekszek a hideg cella aljára. Összegömbölyödve elalszok.

Álmodok. A nyugtató sötétség ölel körül lágyan, más nem zavarja meg a fekete víztükröt. Közelebb lépve meglátom a tükörképemet. Rózsaszín hajam szétterül a vállamon, egy fehér ruhában állok a parton. Valósággal ragyogok. Fújni kezd a szél, bele-bele kap a fák levelébe. Fokozatosan felsejlik előttem a táj, a csillagos ég és a tó tükre. Újra belenézek a vízbe, de most nem a saját arcom néz vissza rám. Először a nagyszüleim, majd a szüleim is megjelennek, azután a barátaim. Amikor ők eltűnnek, akkor egy ismeretlen nő néz velem farkasszemet. Kifejezéstelen a tekintete, de mintha jót szórakozna rajtam. A haja a szivárvány színeiben csillog, felemeli a kezét, kinyúl értem. Mintha csak egy láthatatlan akadály lenne a víz, áttöri a karja, megfogja a vállam, a mélybe ránt.

Izzadságban úszva ébredek fel, lihegek, alig kapok levegőt. Nekitámasztom a forró homlokomat a most áldásos vasnak, várom, hogy lenyugodjon a szívverésem. Pár percig így pihenek lehunyt szemmel, majd egy másik ember levegővételére figyelek fel. Kíváncsian nézek az idegen felé, de nem Jamont, és nem is a rókalányt látom. Egy maszkos ember áll a barlang bejáratánál, a testét egy fekete bőrből készült ruha takarja el teljesen. Csak a testalkatáról tudom, hogy az illető férfi, vagy esetleg fiú, más nem utal rá. A maszk mögül egy piros szempár néz az én lila szemeimbe. Megmukkanni sem merek, levegőt is alig veszek. Lassan lépked felém, én ugyanilyen tempóban araszolok a ketrec hátulja felé. Elővesz egy kulcsot, beledugja a zárba és óvatosan elfordítja. A kalitkám ajtaja egy halk kattanással kinyílik, az ismeretlen kinyújtja a kezét azzal a szándékkal, hogy engem kisegítsen a börtönömből. Elfogadom a segítő kezet, kihúz a partra. Most veszem észre, hogy a ketrec alatt zöld színű víz hullámzik, és hogy a megmentőmnek milyen erős a keze. Elmormognék egy köszönömöt, de az idegen egy fejrázással elnémít. Elindulok a lépcső felé, de még egyszer hátranézek, hátha látom a Maszkos Férfi arcát. Meglepődve konstallálom, hogy se híre, se hamva a jótevőmnek. Még pár pillanatig állok, majd továbbmegyek egyenesen fel a csigalépcsőn. Nem nézek semerre, ügyelek, hogy ne csapjak zajt. Felérek a sokajtós terembe, de váratlanul lépéseket hallok. Gondolkodás nélkül bebújok egy nagyobb oszlop mögé, onnan lesek ki. Egy magas, izmos férfi lép elő az egyik teremből. Kreol bőre erősen elüt fehér hajától, arany szemei nyugodtan csillognak. Sebesen haladva indul tovább egy folyosó felé. Megnyugszok, kilépek a takarásból. Most merre tovább?

Kiválasztok egy szimpatikusnak tűnő ajtót, halkan belépek rajta. Egy éléskamrába jutok. Egy tárolóban méz, kenyér és víz van, az asztalon egy fél kenyér árválkodik. Megkordul a gyomrom. Ezelőtt észre sem vettem, hogy ennyire éhes vagyok. Lassan nyúlok a cipó után, már majdnem megérintem, amikor egy másik kéz elkapja a csuklómat. Majdnem felsikoltok a meglepődéstől, de aztán észbe kapok. Én itt most inkognitóban járok, és nem szeretném, ha megint tömlöcbe zárnának. Úgyhogy néma maradok, és felöltöm a legártatlanabb arcomat. A fiú, akinek hosszú kék haja, és tengerzöld szemei vannak, felvonja a szemöldökét, és rám vigyorog.

- Nocsak, nocsak... Valaki lopni akart az élelmiszerből.

Noha teljesen igaza van, én mégis megpróbálom menteni a menthetetlent.

- Én... Én nem akartam elvenni, csak...

Kiver a víz, olyan ideges vagyok, mint még soha.

Az itt található történet ChiNoMiko és a BeeMoov tulajdona. Amit én írok/írtam, annak nagy része a képzeletem szüleménye.

Novella - Tíz lépés

Már hónapokkal ezelőtt megbeszéltük, hogy találkozunk. Azóta tervezgettem magamban, hogy hogyan is lesz ez így tökéletes. Messze laksz, túl messze, igaz, kocsival ,,csak’’ négy óra az út… nekem az egy örökkévalóság. Térképen kerestünk egy viszonylag kettőnk között elhelyezkedő várost, ami mindkettőnknek megfelelt. Ez a város Szeged lett. Orosháza és Baja között talán ez a legszebb, legkönnyebben megközelíthető település. Na meg azért is erre esett a választásunk, mert mind a ketten imádjuk a folyókat, tavakat. Hallani a víz csobogását, nézni az egyenletes folyását. És ha van még rá időnk, akár el is mehetünk Vásárhely elé megnézni a Tiszát. Egy héttel előbb megvettem a jegyet a vonatra, ami fél nyolckor startolt az állomásról. Két órával korábban keltem, nehogy lekéssem életem talán döntő eseményét. Görccsel a gyomromban pattantam ki az ágyból a szokásos ébresztő dallamára. Letusoltam, felkaptam a tegnap előkészített fehér, lenge ruhát, amit talán a legjobban szeretsz. Még hetekkel ezelőtt megmutattam neked webkamerán keresztül, hogy hogyan nézek ki benne, és neked nagyon tetszett. Mindig arra kértél, hogy mutassam, mutassam már magam benne. Más szóval a kedvencedet vettem fel. Felkötöttem a nyakamba a holdacskás nyakláncomat, amit szintén nagyon dicsértél. Gyorsan megettem a reggelimet, ami gabonapehely volt tejjel, megmostam a fogam és összefogtam a hajam. Még egyszer megnéztem magam a tükörben, és elégedett voltam a látvánnyal. Összepakoltam pár fontos dolgot, úgymint a telefonomat, egy kulacsnyi vizet, a lakáskulcsot, a pénztárcámat és a szendvicset a hűtőből. Fogtam az oldaltáskámat, felvettem a barna bőr sarumat, és hangtalanul becsuktam magam mögött az ajtót. Villámsebességgel elrobogtam az állomásra, ahova fél órával korábban érkeztem. A vonat tíz perccel hamarabb beért, így gyorsan leültem egy szabad helyre, egy kisgyerekes anyukával szemben. A nővel beszélgetni kezdtünk, amit utólag meg is köszöntem neki, mivel így lényegesen gyorsabban telt az idő. Szeged Rókusnál a fiatal anyuka és a kislánya integetve kiszálltak, nekem meg így lett időm görcsölni mindenen, noha nem sokkal ezelőtt az útitársaim próbáltak lelket önteni belém. Még a kislány is nevetve mesélt mindenről. Ez a halvány bátorság is elszállt mostanra, így inkább néztem az elsuhanó várost, hogy megnyugodjak. A vasútállomásig sikerült úgy-ahogy összeszedni magam, így kevéske magabiztossággal szálltam le a vonatról. A peronon állva megfordultam, és néztem a lassan guruló vonatot. Ugyanolyan tempóban kezdtem el én is sétálni az épület felé, ahol már szinte futottam a bejáratig. Átlépdeltem a kockaköves padlón, és kiléptem a nagy fa ajtón. Eltipegtem a legközelebbi átkelőig, amikor átnézve a túloldalra megtorpantam. Még a szívem is megállt egy-két pillanatra, amikor belenéztem az ismerős, mégis ismeretlen szemeidbe, amik élőben még szebben csillogtak. A te tekinteted is meglepődést sugárzott, ami mérhetetlen örömmel vegyült.

Tíz lépés meg egy piros lámpa választott el attól, hogy a nyakadba boruljak.

Novella - A szél lánya

Hideg, novemberi este volt. Épp ebben a pillanatban kapcsoltak fel az utcalámpák, sárgás fénybe vonva az utcát. Egy lélek sem volt kint ilyen időben, zuhogó esőben. De egy fiú mégis kint ázott az esőben. Pont kívül esett a halvány fénykörön, ahogy ült ott egyedül, gondolataival. Egy épület oldalának támaszkodott. Nem törődött a vízzel, ami a hátán folyt végig, nem törődött a sötét ablaküvegek mögüli furcsa, vizsgáló pillantásokkal. Fejében ezernyi zavaros gondolat kavargott. Alig figyelt fel az egyre közeledő léptek hangjára. Volt valami megnyugtató ebben a hangban, tudni, hogy nem volt egyedül. A lépések tulajdonosa megállt a fiú mellett, ráemelte sötét szempillákkal keretezett szemét. A színét nem lehetett volna megállapítani. Szerinte fényben kék árnyalatok keveréke alkotta, félhomályban viszont ezüstös fényben tündökölt. A fiú felnézett az ő sötét szemeivel, és kellemesen vette észre, hogy gondolatai már nem a késő délutáni eseményeken jártak, hanem az ismeretlen lány gyönyörű pillantásával teltek meg. A fiú tekintete tele volt fájdalommal, csalódottsággal, de a lány érdeklődést is megfigyelt benne. Az ismeretlen szó nélkül leült mellé nem törődve azzal, hogy vizes, netalán sáros lesz a palaszürke farmernadrágja. A fiú némán hálát mondott neki, hogy nem faggatta, hanem a most már jóleső csenddel tisztította ki a gondolatait. Mikor már elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy megszólítsa az idegent, elfordította a fejét, és meglepődve vette észre, hogy a lánynak patakokban folyik le a könny és az eső az arcán. Ránézett mandulavágású szemeivel, ami most a fehér ártatlan, tisztaságot mutató színével büszkélkedett. A fiú megszólalt volna, ám a lány szavak nélkül elnémította hangszálait. Váratlanul felpattant, és gyors tempóban sétálva otthagyta a fiút az újra zavarosan kavargó gondolataival. Hirtelen ötlettől vezérelve a távozó ismeretlen után kiáltott.

- Várj! Mondd meg a neved! Kérlek.

Az utolsó szót halkan suttogta az egyre erősödő szélbe, már azt hitte, hogy a lány meg sem hallotta kérését. Legnagyobb meglepetésére azonban lelki támogatója a halk, csalódott szóra megtorpant és a fiú felé fordult.

- Eria. Eria, a szél gyermeke. Eria, a láthatatlan. Én vagyok a lány az esőben.

A magát láthatatlannak nevező lány visszafordult, ám előtte még egy halvány mosolyt küldött a fiúnak.

- Látlak még? Találkozhatunk valahol? – kérdezte a fiú elhalóan. A szép szemű lány hozzáállását látva nem reménykedett. Igaza is lett.

- Nem valószínű. Én nem itt élek. Nem is szabadott volna találkoznunk. Engem ezért otthon megbüntetnek. De én úgy érzem, hogy nem csak magamnak segítettem ezzel, hanem neked is. Tehát megérte. Viszont még lenne egy kérésem – tette hozzá Eria ismét a fiú szemébe nézve.

- Mondd csak, bármit megteszek azért, hogy újra láthassalak! – a fiú, bár nem értette a lány történetét, de a szél gyermekével eltöltött idő után mintha újjá született volna. Vágyott Eria történetére, érdekelte mit akarhat kérni. Izgalommal várta a lány válaszát.

- Felejts el, kérlek.

Ezek után újra elindult nem figyelve a mögötte álló fiú könnyekkel borított arcára. A szíve neki is megszakadt, de érezte, tudta, hogy neki most már mennie kell. Hívta egy ősi erő, újra és újra elszakítva a friss, de annál erősebb kötelékeit. Ezen a gondolatmeneten végigszaladt, és a fiú fájdalommal teli tekintetétől kísérve őszi falevelekké válva elfújta a szél.